A szociális gazdaságot életre hívó folyamatok középpontjában a szűkülő munkavolumen áll, amely tartósan és széles körben rekeszti ki a munkaerő-piacról a munkavállalókat. Erre a hagyományos munkaerő-piaci politikák nem kínálnak megoldást, mert okai a gazdaság jelenlegi működésének sajátosságaiban rejlenek. Nevezetesen: abban, hogy a gazdaság alapvető célja napjainkban nem a szükségletek kielégítése, hanem a profit maximalizálása. Ez az „önmagáért való cél” megakadályozza, hogy a munka a társadalmi integráció széles körben érvényesülő formája lehessen.
Szükség van tehát egy olyan, alulról építkező alternatív gazdaságra, amelynek céljai hosszú távra mutatnak, s a haszonmaximalizálással szemben más alapértékeket követnek.
A szociális gazdaság térhódítása két problémával függ össze: a szociális, személyi és közösségi szolgáltatások iránti növekvő szükséglettel, valamint olyan utak keresésével, amelyek lehetővé teszik, hogy a költségvetési korlátok és adócsökkentések közepette olcsón lehessen kielégíteni ezeket az igényeket. További fontos érv volt a szociális gazdaság növekedése mellett a kilencvenes évek második felére jellemző nagy munkanélküliség Nyugat Európában, és a formális gazdaság képtelensége arra, hogy ennek felszívásához kellő számú munkahelyet teremtsen, különösen a hátrányos helyzetű emberek elhelyezésére.
